A sajtolt tea (csin-ja-csa) -félék csoportjának elnevezése a tea elõállítása során nyert végsõ formájára utal. A téglaalakúra sajtolt tömbtea már a Tang-kor óta ismert, jóllehet a manapság alkalmazott sajtolási eljárás némiképp különbözik a Lu Jünél is olvasható hagyományos metódustól. A sajtolt teához fõként vörös (fekete), zöld és fekete teát használnak. Ma a sajtolt teának mintegy 16 fajtáját tartják számon, melyek közül a legismertebb változat a Jünnan tartományban elõállított Pu-er, amely 10×10×2,2 centiméteres, 250 grammos tömbökben kerül forgalomba.

A fehér tea (paj-csa) nálunk szinte egyáltalán nem ismert, gyengén fermentált teafajta. Ez a Kínában is különlegességszámba menõ tea a Szung-kor óta ismert. A teacserje legértékesebb, már-már fehér színû leveleibõl készül, amely a feldolgozás után is megõrzi fehéres színét. Legismertebb ezek közül a Jin-csen (Ezüst tû), amely külföldön a legkeresettebb fehér teának számít és a Paj-mu-tan (Fehér peónia) és a Jing-mej (Nemes szépség).

A sárga tea (huang-csa) jellegzetessége, hogy a fermentációt félidõben túlfûtéssel meggátolják, majd különféle illatosító anyagokat adnak hozzá.

A fekete tea - amelyet a kínaiak vörös teának (hung-csa) neveznek - elkészítésérõl már ejtettünk szót. A fekete teát az angol nyelvben Keeman-ként ismerik, amely az Anhuj tartománybeli Csimen körzet nevébõl származik. A 19. századtól kezdve ugyanis jó ideig kizárólag Csimenben állítottak elõ fekete teát. A leghíresebb fekete teák legtöbbje a termõvidékük után kapta nevét, úgy mint a Min-hung (Fucsieni vörös), Csuan-hung (Szecsuani vörös), Csen-hung (Jünnani vörös) stb.

A történeti teaféléket nem számítva manapság a legnagyobb kínai "teaenciklopédiák" és szakkönyvek (CHEN 111-270) 8 fõbb teatípus több mint 300 fajtáját különböztetik meg. Ezek ismertetésére nem vállalkozunk, de talán a legismertebb kínai teatípusok rövid áttekintése hasznosnak bizonyulhat.

Kínában a legnépszerûbb a zöld tea (lü-csa), melynek magában 138 fajtáját ismerik. A zöld teát is ugyanúgy készítik, mint a fentebb ismertetett fekete teát, csakhogy a sodrás, és a szárítás után a fermentálás elmarad, így a levelek megtartják zöld színüket.

A filológiai vizsgálódások alapján megállapítható, hogy az ókorban létezett egy tunak nevezett növény, amely akár a ma ismert tea vagy annak egy változata is lehetett. A fõzetébõl készült levet azonban kezdetben gyógyhatása miatt fogyasztották. A Keleti-Han-dinasztia idejérõl (25-220) már biztosabb forrásaink vannak a teafogyasztást illetõen, bár elterjedési körét tekintve szokásról még nem beszélhetünk. A teaivási láz igazából a Tang-korban (618-907) tetõzött, és sikerét igazolja az ekkor íródott Teáskönyv (Csa csing) is.

A tea legkorábbi kínai elõzményeirõl sajnos biztosat nem tudhatunk. A tea kínai meghonosodását elbeszélõ egyik változat szerint az i.sz. 520 körül Indiából Kínába érkezett Bodhidharma buddhista szerzetes - akit a csan-budhizmus megalapítójaként tisztelnek - égi adományként kapta a teát. A hegyekbe elvonult szerzetessel olykor elõfordult, hogy hosszú és kitartó meditációi közepette el-elszunyókált. Egy alkalommal aztán ezen feldühödve szempilláin állt bosszút és kitépte õket.