A minap, reggeli után beszélgettünk a férjemmel, csak úgy lazán, élvezve a szabad napot, és megjegyeztem, hogy én mostanában nem nagyon iszom fekete teát, mert a gyomrom nem jól reagál a csersavra. A férjem ajánlotta, hogy akkor igyam tejjel.

Azonnal rávágtam, hogy „én soha nem iszom tejjel a teát”! Az valami rettenetes!”

Hirtelen meghallottam a saját mondatomat, elcsodálkoztam a hevességén, és elkezdett derengeni egy réges-régi tea emlék.

Időrendben ez a második emlékem a világról. Talán két és fél, három éves lehettem, a szüleim építették a házunkat. Utólag tudom, hogy nagyon szegények voltunk, pedagógus fizetésből próbáltak előre lépni. Többször is építkeztünk, és drága anyukám számára az igazi kihívás mindig az volt, hogy enni adjon az építő munkásoknak. Mert szégyen lett volna a falu előtt, ha keveset kapnak, szájára is vették volna a tanító nénit. Mi kerüljön, hát az asztalra? Ráadásul naponta háromszor.

És itt kezdődnek az emlék képek. Állok egy széken, az asztalon szép színes terítő, és teríték a  munkásoknak. Egyedül vagyok a szobában, a többiek mindjárt bejönnek reggelizni. És engem lenyűgöz az üvegkancsó az asztalon, addig reggelente egyenesen a csészémbe töltötték az innivalómat. Ráadásul nem egy, hanem két kancsó van, az egyikben sötét színű tea, a másikban hófehér, kicsit még habos tej. Nem bírtam ellenállni a kíváncsiságomnak: milyen lenne a színük, ha összekeverném? És megtettem. Csupa latyak lett az asztal, a teríték, a felszeletelt kenyér, ráadásul a kancsóban az innivaló csúnya szürkés folyadékká változott.

És ekkor jött be az udvarról a reggelizni vágyó csapat. Pontosan emlékszem anyám döbbent arcára, és arra, hogy emlékeim szerint akkor kaptam ki először. Rendesen elfenekeltek, és én csak azt éreztem, hogy az előbb minden szép volt és most minden elromlott.

Hát, ezért nem iszom én tejjel a teát.