A tea története

A teát számtalan mítosz övezi. Az egyik költői monda szerint a teát Chen Nung kínai császár fedezte föl Kr. e. 2737-ben. Egy alkalommal a császári kertben vadon növő teabokrokról a kósza szél néhány levelet véletlenül az uralkodó ivócsészéjébe sodort. Az ivócsésze forró vizet tartalmazott, mivel a császár hitt abban, hogy a forró víz fogyasztása meghosszabbítja életét. A tealevelekkel ízesített főzet azonban még jobban ízlett neki, s így hamarosan híressé vált a teabokor.

A kínaiak a teáról azt tartották, hogy ápolja és meghosszabbítja az életet, ezért eleinte orvosság gyanánt itták. A kínai bölcsek szerint, aki a teát issza, annak szellemi képességei tiszták és frissek lesznek.

A teázás, mely eredetileg a szerzetesek fárasztó elmélkedésének segítője volt, létjogosultságot kapott a kolostor falain kívül is. A teaházak a társas érintkezés színterei lettek, ahol már nem csak a szertartás dominált. A tea mellett üldögélve kedélyesen társalogtak, filozofálgattak, olykor még sakkoztak is. A tea gyors és széleskörű elterjedésének volt egy egyszerű, prózai oka is. Kína több tartományában nagyon rossz volt az ivóvíz, ezért forrázva, teával tették élvezhetővé.

A teagazdaságok szaporodásával annak ára is mérséklődött, így a teázás általánossá válhatott a szegényebb néprétegek körében is, mert eleinte csak az uralkodó osztály kiváltsága volt.

 

A japán császár udvarában ünnepi alkalmakkor teát szolgáltak fel a 8. században, termeszteni azonban csak a 12. században kezdték el. A hagyomány szerint az első cserjét Eiasai pap, a zen – buddhizmus első japán szektájának megalapítója hozta Kínából. Eiasai a kínaiakat állította fel példának: „Kína nagy országában sok teát isznak, aminek következtében nincsenek szívbetegségek és a nép hosszú életű. A mi országunk tele van bágyadt, sovány emberekkel, s ennek egyszerűen az az oka, hogy nem isznak teát.” A teakultusz kialakításában messzemenően nagy szerepet játszott, hogy Japánban úgy tartották, a teaszertartás segít a megfelelő lelkiállapot elérésében.

Ez a vágyott lelkiállapot a tisztasággal, az áhítattal, a harmóniával és a belső csenddel jellemezhető. A szertartást a Zen kolostorokban fejlesztették ki. A teamesterek által kifejlesztett egyszerű és világos formák hatással voltak Japán egész kultúrájára, például az építészetre és a kertépítésre is.

 

Európában a teát megelőzte híre. Portugál, holland és francia hajók már a 16. században felkeresték Kína kikötőit, de nem a tea szerepelt a kivitt árucikkek között, hanem elsősorban a selyem. Először a Holland Kelet – Indiai Társaság 1664-ben vásárolt két font teát, hogy királyát megajándékozza vele. A teafű nagy sikert aratott, így futótűzként terjedt Európa szerte. A konzervatív Anglia is meglepetésszerű gyorsasággal tért át a kávéfogyasztásról a teára. Amikor a tea megjelent, Londonban több, mint kétezer kávéház működött, és a 18. századra szinte mindegyik átalakult teaházzá.

Később meghatározó szerepet töltött be az angolszászok életében a szent ötórai tea. Mely abból a szokásból alakult ki, hogy az arisztokrácia köreiben elterjedt volt a bőséges villásreggeli és ez után csak este nyolckor étkeztek. Éhségük csillapítása miatt, arra kérték a személyzetet, hogy mikor nekilátnak a vacsora elkészítésének, szolgáljanak fel nekik teát és kalácsot.

 

 

Az angolok ismertették meg a teát Amerikával is 1704- ben. A kereskedelem fellendítésére amerikai tartományaikban a behozatali vámokat megszüntették. Egyedül a teát nem részesítették ilyen kedvezményben. A magas teavámok elleni tiltakozásul 1773. december 16- án, indiánnak öltözött helyi lakosok megtámadták a hajót, amikor az a bostoni kikötőbe érkezett. Az egész rakományt, mintegy 342 láda teát a tengerbe dobták. Ez a „bostoni teadélutánnak” nevezett esemény indította el a függetlenségi háborút, amely az Amerikai Egyesült Államok megalakulásával végződött. A 19. század második felében a teapiacon vetélytárs jelent meg, az indiai tea, a „thea assamica”. Nevét Assam vidékéről kapta, ahol őshonos. A felfedezett indiai tea abban különbözött a kínaitól, hogy a levelek nagyobbak voltak, s jóval több koffeint tartalmaztak. Az indiai tea, jó tulajdonságainak és a kedvező klímának köszönhetően beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Az egyenletes hőmérséklet, a sok csapadék következtében gyorsabban szüretelték, mint a kínai rokonát. A levelek minősége állandó volt, minden szüret alkalmával ugyanolyan. Ez hallatlan előnyt jelentett a kínai teával szemben, amelynél minden szüret alkalmával gyengébb minőségű teát nyertek.

 

Ez megpecsételte a kínai tea sorsát. Az indiai tea minősége évről évre javult. A szüretelést a mai napig nők és gyerekek végzik, mint azt a mellékelt kép is mutatja.

Az osztályozást mozgó rostákkal felszerelt gépek végezték.

 

A levelek nagyságuk és finomságuk alapján az egész teatermő területre jellemző, - ma is érvényes – kereskedelmi megnevezést kaptak:

 

• Flowery Orange Pekoe, narancsvirág tea: a teacserjék virágrügyeiből kézzel szedett, válogatott, legértékesebb teák minőségi jelzője
• Orange Pekoe, a virágrügy tea: a levélrügyet is tartalmazó, zsenge levelekből készült termék megjelölésére szolgál
• Pekoe, közepes levél: az előzőekhez képest nagyobb levelekből készült terméket jelöl
• Souchong, fejlett levél: az erősen kifejlett levelek minőségi jelzője
• Fannings, morzsalék: durva törmeléket tartalmazó, még jó minőségű teát jelent
• Broken, törmelék: az osztályozás közben visszamaradt, egyenetlen nagyságú levélrészekből álló termék neve
• Dust, finom törmelék: az előzőnél kisebb méretű részekből és teaporból álló keverék, ebből készül a filteres tea.

 

www.barangoloteahaz.hu