A filológiai vizsgálódások alapján megállapítható, hogy az ókorban létezett egy tunak nevezett növény, amely akár a ma ismert tea vagy annak egy változata is lehetett. A főzetéből készült levet azonban kezdetben gyógyhatása miatt fogyasztották. A Keleti-Han-dinasztia idejéről (25-220) már biztosabb forrásaink vannak a teafogyasztást illetően, bár elterjedési körét tekintve szokásról még nem beszélhetünk. A teaivási láz igazából a Tang-korban (618-907) tetőzött, és sikerét igazolja az ekkor íródott Teáskönyv (Csa csing) is. A Tang-dinasztia idejére tehető, hogy az addig főként csak Dél-Kínára jellemző teaivás Észak-Kínában is széles körben elterjedt. Még a külföldi kereskedők is siettek felkeresni a főváros teapiacát, ahol - mint azt Lu Jü művében is olvashatjuk - ekkoriban préselt teatéglát és porteát vásárolhattak. Egy Szulejmán nevű arab kereskedő, aki a 9. század első felében, a Tang-dinasztia uralta Kínában járt, beszámol arról, hogy látott „valamiféle szárított füvet, amelyet a kínaiak meleg vízbe tesznek, és úgy isznak. Ezt a szárított füvet óriási összegekért árusítják minden városban, és szahnak nevezik. Ez az ital valamivel illatosabb, mint a lóhere, de keserű ízű. Úgy készítik, hogy vizet forralnak, és ráöntik erre a fűre. Ez a főzet igen alkalmas gyógyszer minden gyengélkedésre.” Szulejmán leírásából kiderül, hogy annak ellenére, hogy a tea - főként Dél-Kínában - igen népszerű volt, a jelek szerint nyugatra ekkor még nem szállították, ám két évszázaddal később Észak-Kína kivitelének legfontosabb árucikkévé vált, maga mögé utasítva még a selymet is (BOULNOIS 144). A tea sikerét támasztja alá az a tény is, hogy a Tang-korban egyre gyakrabban megjelenik az irodalmi alkotásokban: az addig leginkább a borért lelkesedő poéták felismerték a tea különlegességét, illetve - ami talán még jelentősebb - a teaivás társaságszervező erejét, nyugalmát. A teát az elmélkedő magányhoz éppúgy nélkülözhetetlennek tartották, mint baráti összejövetelek eszmecseréjéhez.

aranyhegy.com