Nekem a tea…

Amikor kisgyerek voltam, szüleim sokat utaztak. Hol az országon belül tevékenykedtek, de sokszor töltöttek időt külföldön is, legyen az Amerika, a Kanári szigetek, Portugália, vagy Erdély. Ilyenkor két dolog hiányzott legjobban az anyukámból, egyik az illata volt. Az a „mama illat” ami minden anyánál egyedi, és ami egy ölelésnél, egy puszinál, vagy szimpla jelenlétnél a világon a legmegnyugtatóbb érzéssel tölti el a gyermeket. Ezt a hiányt meglehetősen könnyen orvosoltam, legalábbis ideiglenesen, egyszerűen megkerestem egy anyu által otthon felejtett sálat, és azzal aludtam. A másik dolog, ami viszont pótolhatatlan volt és csakis anyuhoz volt köthető, az a reggeli mézes, kamilla tea. Teljesen mindegy volt, hogy az aktuális babysitterünk mennyire próbálkozott csillapítani a szülők hiányát, a kamilla tea valahogy mindig kimaradt. Volt tejbegríz, pirítós, csoki, állatkert, rajzfilmek, satöbbi, de a kamilla tea elmaradt. Így hát amikor anyuék végre hazaértek, a reggeli kamilla tea nagy örömöt, és persze megnyugvást váltott ki belőlem, ami a mai napig tart.

            Persze, ahogy nő az ember, úgy változik az ízlése is, kipróbál új dolgokat. Érdekes, hogy a kávé sosem csábított. Egyszer kóstoltam bele apu reggeli kávéjába, aki ráadásul cukor nélkül, kevés tejporral issza, így hát elég keserű élményben volt részem. Ebből kifolyólag, a kávét semmilyen formában nem fogyasztottam, még az ovi tejeskávéja sem csábított. Viszont a tea…az megmaradt. Tény, hogy mézes kamilla teát inkább már csak akkor iszom, amikor beteg vagyok, de a napi adag teám így sem kevés. A minimum adag, az úgy napi három bögre forró, gőzölgő csoda. Iszom én feketét, fehéret, gyümölcsöset, fahéjasat, gyömbérest, ír krémeset, indiai erőset, de még ritkán zöldet is. A tea számomra már egy mindennapi, elengedhetetlen, létfontosságú rituálé.

És mindig a legmegfelelőbb hatással van rám. Hisz annyi mindent érdemesebb átgondolni egy bögre tea mellett, akár egyedül, akár mással. Szeretem, amikor reggelente felkelek, megfőzöm a teámat, és vagy kiülök a teraszra, vagy átnézem az emailjeimet, miközben a forró folyadék erővel és energiával tölt fel. Szeretem, amikor apuval ketten ülünk a kandallónál, és átbeszéljük az aktuális családi dolgokat tea szürcsölés közben. Azt is szeretem, amikor átmegyek egyik legkedvesebb barátnőmhöz, és már készíti is a gyömbéres-tejes teámat, amit aztán lassan megiszogatunk a konyhában. Ha két városi program között van egy kis időm, imádok beülni egy helyes kis kávézóba, és meginni egy bögre teát, miközben nézem az utcán rohanó embereket. Ha egy kis ihletre vagy ötletre van szükségem, sétálok kicsit a kertben teát kortyolgatva. Ha dolgozatot írok, tea. Ha bulizni indulok, tea. Ha megkapok egy állást, tea. Ha szakítunk a barátommal, tea. Ha megismerek valaki újat, tea. Ha fáradt vagyok, tea. Ha éber vagyok, tea. Ha szomorú vagyok, ha vidám, ha gondolkodó, ha frusztrált, ha ötletelő, ha kíváncsi, ha befeléforduló, ha diadalittas, ha… a tea mindig jól jön. Sosincs rám olyan hatással, hogy „fú, ez az utolsó bögre tea már nem kellet volna,” vagy „nah most meg majd egész éjjel ébren leszek ettől a teától,” vagy „ez a tea nem a legjobbat hozza ki belőlem.” Sokszor megnyugtat, de mindig jólesik. A tea számomra egy olyan dolog, ami segít elvonatkoztatni a kinti világtól, ugyanakkor mindig megadja a kellő löketet a következő lépés felé.