A legenda

A tea felfedezésének pontos körülményei ismeretlenek, jobb híján a legendák és regék titokzatos szövegeire kell hagyatkoznunk. Az mindenesetre kétségtelen, hogy a vadtea őshazája Délkelet-Ázsiában, valahol Kína területén található. A teáról szóló legelső írásos feljegyzéseket hozzávetőleg i.e. 3000 táján készítették, a teát valójában 5000 évnél régebben ismerik és fogyasztják az emberek.

   A teáról fennmaradt talán legismertebb legenda Sen-nung császár idejéből származik. Állítólag a Mózes prófétával nagyjából egy időben élt uralkodó fedezte fel, hogy a forró vízben áztatott tealevelek jót tesznek az egészségének. A hagyomány szerint Sen-nung éppen vizet forralt a kertjében egy üstben, amikor a szél egy tealevelet sodort az edénybe. A császár nem szedte ki a levelet, hanem egy darabig főni hagyta. Gyönyörködve nézte, ahogy egyetlen levélke vörösesbarnára színezi a forró vizet, aztán gondolt egy merészet, és megkóstolta a főzetet. Az eredmény elbűvölte, ezért a birodalmában haladéktalanul közhírré tétette, hogy a teával ízesített forralt víz egészségesebb az ivóvíznél. Ez a legenda kétségtelenül a vadtea főzhető mivoltának felfedezésével egy időben keletkezett.

   Egy másik legenda a tea eredetéről az i.sz. 520-as évekből maradt ránk. A történet szerint Bodhidharma (i.sz. 470-543; Daruma néven is említik) indiai buddhista szerzetes, a japán zen buddhizmus alapítója i.sz. 520 körül Indiából Kínába utazott. Amikor Kantonba ért, Liang Vu-ti kínai császár fővárosának közelében, egy barlangtemplomban talált magának szállást. Bodhidharma ott ünnepélyesen megfogadta, hogy kilenc esztendőn át egyfolytában meditál, de az első néhány év elteltével elaludt. Mikor felébredt, mélységesen csalódottnak érezte magát önnön gyengesége miatt, s hogy ilyesmi többé ne fordulhasson elő vele, levágta a szemhéját, és haragosan ledobta maga mellé a földre. Ahol a szemhéjak földet értek, hamarosan kisarjadt egy teacserje, Bodhidharma gyengeségére és áldozatára emlékeztetve. A zen szerzetesek máig úgy tartják, hogy meditálás közben az éberség megőrzésére érdemes szemhéj formájú tealeveleket rágcsálni, e meggyőződésükkel egy csapásra keresett portékává tették a leveleket.

   A Bodhidharma nevével fémjelzett történet természetesen allegorikus, ám a tealevelek rágcsálásának szokása a kultúrtörténészek szerint a legenda keletkezésének időszakában már elterjedt szokásnak számított.

   Vannak régészek, akik ennél a megállapításnál jóval merészebb következtetésekre jutottak, szerintük például a Homo erectus pekinensis  (pekingi előember), aki már ötszázezer évvel ezelőtt gyógynövények főzeteit használta, nyilván a vadtea leveleit sem hagyta ki. Az ősember tehát a távol-keleti legendák keletkezése, illetőleg a Homo sapiens megjelenése előtt sok százezer évvel tudott a tealevél előnyös hatásáról.

   Visszatérve a tea történetének szempontjából érdekesebb, korai írásos feljegyzésekhez, melyek az i.e. 12. századból, a Csou törzsi dinasztia megalapítójának uralkodása körüli időkből maradtak fenn. Az első Csou uralkodó  vette fel a teát a hűbéri adók sorába. A sok fennmaradt feljegyzés ellenére sem könnyű feladat végigkövetni a tea történetét a kínai kultúrtörténetben, egyik oka, hogy a tea piktogramjával különféle korszakokban más-más fogalmat jelöltek. A modern csa írásjelet csupán az i.sz. 7. századtól használják a tea jelölésére, a korábban használt tu írásjel jelentése pedig nem egészen egyértelmű, mert a teán kívül a csorbóka növény említésekor is ezt a piktogramot használták, így nehéz eldönteni, hogy amikor tut említették, a két növény közül éppen melyikre gondoltak. A másik nehézség magában a kínai történetírásban rejlik, mivel ahányszor új dinasztia került hatalomra, az uralkodók annyiszor íratták át a történeti feljegyzéseket a maguk szája íze szerint. Ha például valamelyik új uralkodó család feje úgy döntött, hogy  a teát nem az elődje, hanem ő fedezte fel, gond nélkül átdolgoztatta az összes korábbi krónikát. Megtehette bármelyik uralkodó, bármikor, mert teljesen teljhatalmuk volt.

   A teatermesztésről szóló első feljegyzések i.sz. 350-ben jelentek meg a Kuo Pu című, korszerűsített történeti feljegyzésben, amely az i.e. 18. századi Erh Ya című szöveggyűjtemény átdolgozott kiadása. Újdonság a Kuo Puban, hogy a levelek forrázatát italnak említi. Az idő tájt a teát elsősorban az emésztési és idegi rendellenességek megszüntetésére, továbbá  reumatikus fájdalmak enyhítésére ajánlották. Egy másik kínai lexikonban, a Kuang-jában (i.sz. 500-ban) mint kellemes italt említik. Akkortájt a tealeveleket forró vízben megfőzték, és hagymával, gyömbérrel, naranccsal ízesítették.

   A tea tehát egyszerre volt gyógyszer, étel, kellemes ital és serkentőszer. A kínai nomád állattenyésztő törzsek tagjai egyéb hasznosítására is rájöttek Ökörfogatú nyomtatóikban ún. teatéglákat préseltek, melyeket aztán vándorlásuk egyes állomásain elcseréltek. Tudjuk, hogy az ókorban használt pénzérmék értéke annál jobban csökkent, minél messzebbre vitték azt a pénzverés helyszínéről. A tea árfolyama viszont épp ellenkezően alakult, minél távolabb értékesítették a termesztés helyszínétől, annál többet ért, mivel finom és hasznos italt készíthettek belőle, de csak kevés helyen lehetett termeszteni.