Zöld teával élvezet lefogyni

1. Teázás: A tea elõtt könnyû süteményt kínálnak a vendégeknek. A teamester elõször bambuszseprûvel (mat-csa) a csészébe söpri a megfelelõ mennyiségû teaport, majd a bambusz merõkanállal forró vizet mer rá. Ezt a seprûvel fölkeveri. Így kap egy csésze teasûrítményt. Ebbõl a sûrítménybõl önt a többi vendég csészéjébe, majd erre még forró vizet öntenek.
2. Teaivás: A japánok nem ízesítik semmivel a teájukat. Három lassú kortyot ír elõ a szabály, tilos felhörpinteni.

A teaszertartás (???, csa-no-ju) helye a teaház, japánul a szukija (???). Ennek mérete 4 és fél tatami (1 tatami kb. 90×1,80 cm).

A teaszertartás lépései Rikjú tanítása szerint:

1. Meghívás: A vendéglátó megbeszélte a teamesterrel, hogy kiket szeretne meghívni. Ez legalább öt, maximum hét fõ lehetett.
2. A vendégek érkezése: A macsijában (?? vagy ??) várakoznak a vendégek, akik fölkészülnek a ceremóniára.
3. Belépés a teaházba: A szertartás kezdetét a teamester jelzi.

1. Az els? a hervasztás, amelyben a tealeveket rétegekben s?r? szövés? dróthálóra teszik, és egy szell?s helyiségben kb. 30 Celsius fokon nagyjából (fajtától függ?en) egy napig szárítják. Ezáltal a levelek veszítenek nedvességtartalmukból, és könnyebben sodorhatókká válnak.

2. A fonnyasztás vagy hervasztás után következik tehát a sodrás m?velete, amelyet egy úgynevezett teasodró asztalon végeznek. Régebben ez is kézzel történt, ma viszont már inkább gép segítségével: Két recézett henger különböz? sebességgel ellentétes irányba forog.

khoti
Különbözõ méretekben beszerezhetõ teáskanna, fedõvel. A teát a dongmoban készítjük elõ, így öntjük a khotiba, mielõtt tálalnánk.

Kjok
Folyadékok mozgatásánál (egyik edénybõl a másikba) használjuk. Anyaga hagyományosan sárgaréz, a kanál mélysége 9, nyele 20 cm.

Phorpa
Teaivásra használt, 12-13 cm átmérõjû, 4-5 cm mély, fületlen csésze gyönyörûen díszített arany vagy ezüst fedõvel. Rendkívül dekoratív darab.

Sakar
Teáscsésze tányérkával vagy anélkül, gyakran fületlen.

A konyhai eszközök és edények sajátosak. Ha valaki körbenéz egy tibeti konyhájában, meghökkenve vesz észre olyan eszközöket, amilyet elõtte soha, sehol nem látott. Persze a tibeti és kínai nép évezredes szomszédsága nem volt hatástalan a használati tárgyakat illetõen sem, a két nép konyháiban számos egyezés fedezhetõ föl.

A tibeti még kirándulásra is magával viszi a dongmot, amire a teakészítéshez van szüksége. A legismertebb hagyományos konyhai kellék a sárga- vagy vörösrézbõl készült rakszang, a teafõzõ edény; ma már az alumínium változat a mindennapos.

A sajtolt tea (csin-ja-csa) -félék csoportjának elnevezése a tea elõállítása során nyert végsõ formájára utal. A téglaalakúra sajtolt tömbtea már a Tang-kor óta ismert, jóllehet a manapság alkalmazott sajtolási eljárás némiképp különbözik a Lu Jünél is olvasható hagyományos metódustól. A sajtolt teához fõként vörös (fekete), zöld és fekete teát használnak. Ma a sajtolt teának mintegy 16 fajtáját tartják számon, melyek közül a legismertebb változat a Jünnan tartományban elõállított Pu-er, amely 10×10×2,2 centiméteres, 250 grammos tömbökben kerül forgalomba.

A fehér tea (paj-csa) nálunk szinte egyáltalán nem ismert, gyengén fermentált teafajta. Ez a Kínában is különlegességszámba menõ tea a Szung-kor óta ismert. A teacserje legértékesebb, már-már fehér színû leveleibõl készül, amely a feldolgozás után is megõrzi fehéres színét. Legismertebb ezek közül a Jin-csen (Ezüst tû), amely külföldön a legkeresettebb fehér teának számít és a Paj-mu-tan (Fehér peónia) és a Jing-mej (Nemes szépség).

A sárga tea (huang-csa) jellegzetessége, hogy a fermentációt félidõben túlfûtéssel meggátolják, majd különféle illatosító anyagokat adnak hozzá.

A fekete tea - amelyet a kínaiak vörös teának (hung-csa) neveznek - elkészítésérõl már ejtettünk szót. A fekete teát az angol nyelvben Keeman-ként ismerik, amely az Anhuj tartománybeli Csimen körzet nevébõl származik. A 19. századtól kezdve ugyanis jó ideig kizárólag Csimenben állítottak elõ fekete teát. A leghíresebb fekete teák legtöbbje a termõvidékük után kapta nevét, úgy mint a Min-hung (Fucsieni vörös), Csuan-hung (Szecsuani vörös), Csen-hung (Jünnani vörös) stb.

A történeti teaféléket nem számítva manapság a legnagyobb kínai "teaenciklopédiák" és szakkönyvek (CHEN 111-270) 8 fõbb teatípus több mint 300 fajtáját különböztetik meg. Ezek ismertetésére nem vállalkozunk, de talán a legismertebb kínai teatípusok rövid áttekintése hasznosnak bizonyulhat.

Kínában a legnépszerûbb a zöld tea (lü-csa), melynek magában 138 fajtáját ismerik. A zöld teát is ugyanúgy készítik, mint a fentebb ismertetett fekete teát, csakhogy a sodrás, és a szárítás után a fermentálás elmarad, így a levelek megtartják zöld színüket.

A filológiai vizsgálódások alapján megállapítható, hogy az ókorban létezett egy tunak nevezett növény, amely akár a ma ismert tea vagy annak egy változata is lehetett. A fõzetébõl készült levet azonban kezdetben gyógyhatása miatt fogyasztották. A Keleti-Han-dinasztia idejérõl (25-220) már biztosabb forrásaink vannak a teafogyasztást illetõen, bár elterjedési körét tekintve szokásról még nem beszélhetünk. A teaivási láz igazából a Tang-korban (618-907) tetõzött, és sikerét igazolja az ekkor íródott Teáskönyv (Csa csing) is.

A tea legkorábbi kínai elõzményeirõl sajnos biztosat nem tudhatunk. A tea kínai meghonosodását elbeszélõ egyik változat szerint az i.sz. 520 körül Indiából Kínába érkezett Bodhidharma buddhista szerzetes - akit a csan-budhizmus megalapítójaként tisztelnek - égi adományként kapta a teát. A hegyekbe elvonult szerzetessel olykor elõfordult, hogy hosszú és kitartó meditációi közepette el-elszunyókált. Egy alkalommal aztán ezen feldühödve szempilláin állt bosszút és kitépte õket.

Elsõként orvosok ismertették a teát esszékben, orvosi szaklapokban, vagy önálló könyvekben. Megállapították, hogy az élet meghosszabbítására, az egészség megóvására nincs jobb, mint e fû.

A Mongol kán 1638-ban is küldött teát a cárnak. A követek alig akarták hazavinni a szerintük jelentéktelen ajándékot, de tévedtek, mert a teának Moszkvában nagy sikere volt. A tea hamarosan megjelent a moszkvai üzletekben is.

A teázás szokása Oroszországban gyorsan elterjedt, a 18.

A konzervatív Anglia meglepetésszerû gyorsasággal tért át a kávéfogyasztásról a teára. Amikor a tea megjelent, Londonban már több mint kétezer kávéház mûködött, és a 18. századra szinte mindegyik átalakult teaházzá.
Ma is világhírû teakeverékük az Earl Grey tea eredetéhez legenda fûzõdik. Receptjét a hagyomány szerint Grey gróf az akkori miniszterelnök kapta 1830-as években egy kínai mandarintól.

A teázás szokása gyorsan beépült az angol mindennapi életbe.

Ebben az idõben az európaiakat elsõsorban a kínai selyem érdekelte. Még semmi jel nem mutatott arra, hogy száz év múlva folyami dzsunkák teával és porcelánnal megrakodva haladnak a tenger felé, hogy rakományukat átadják Konton kikötõjében az óceánjáró vitorlásoknak.

Portugál, holland és francia hajók már a 16. században felkeresték Kína kikötõit, de a tea nem szerepelt a kivitt árucikkek között. Elõször a Holland Kelet-Indiai Társaság 1664-ben még a holland társaságtól vásárolt 2 font teát, hogy királyát megajándékozza vele, de a következõ évben már egyenesen Kínából szerezték be a teát.

A felfedezett indiai tea abban különbözött a kínaitól, hogy a levelek nagyobbak voltak, s jóval több koffeint tartalmaztak. Az indiai tea hála jó tulajdonságainak és a helyi klímának, beváltotta a hozzá fûzött reményeket. Az egyenletes hõmérséklet, a sok csapadék következtében gyakrabban szüretelték, mint a kínai rokonát. A levelek minõsége állandó volt, minden szüret alkalmával ugyanolyan. Ez hallatlan elõnyt jelentett a kínai teával szemben, amelynél minden szüret alkalmával gyengébb minõségû teát nyertek.

A japán császár udvarában ünnepi alkalmakkor teát szolgáltak fel már a 8. században. Termeszti azonban csak a 12. században kezdték el. A hagyomány szerint az elsõ cserjét Eiasai pap, a zen-buddhizmus elsõ japán szektájának megalapítója hozta Kínából. Eiasai a kínaiakat állította például: "Kína nagy országában sok teát isznak, aminek következtében nincsenek szívbetegségek, és a nép hosszú életû. A mi országunk tele van bágyadt sovány emberekkel. S ennek egyszerûen az az oka, hogy nem isznak teát."

Sen no Rikyu, minden idõk legnagyobb teamestere (chain) értelmezése szerint a teaszertartás az ún.

A kész leveleknek magas követelményeknek kellett megfelelni. Mint, ahogy Li-Yün kínai költõ megénekelte a 8. században: A tealevél legyen ráncos, mint a tatár lovas csizmája, fodros mint a jól megtermett bivaly szügye, fénylõ, mint zsenge fuvalattól felborzolt tó, illatos, mint a hegyek közt felszálló pára, zamatos és lágy, mint az esõtõl frissen áztatott föld.
A kínaiak a teáról azt tartották, hogy ápolja és meghosszabbítja az életet, ezért eleinte orvosság gyanánt itták.

A tea Kína déli tartományaiban, a Kínai-tengertõl Tibetig húzódó sávban õshonos. A teacserje külsõ megjelenésében a rózsabokorhoz hasonlít. Virágja a csipkerózsára emlékeztet.
A levelei miatt kezdték a cserjét termeszteni. Belõlük készült az illatos fõzet, a tea. A tea zamatát, finom illatát annak a végtelen gondosságnak és türelemnek köszönhette, amellyel a rendkívül kényes cserjéket felnevelték, az összegyûjtött leveleket szárogatták, sodorták, csomagolták.