A teaszertartás (???, csa-no-ju) helye a teaház, japánul a szukija (???). Ennek mérete 4 és fél tatami (1 tatami kb. 90×1,80 cm).

A teaszertartás lépései Rikjú tanítása szerint:

1. Meghívás: A vendéglátó megbeszélte a teamesterrel, hogy kiket szeretne meghívni. Ez legalább öt, maximum hét fõ lehetett.
2. A vendégek érkezése: A macsijában (?? vagy ??) várakoznak a vendégek, akik fölkészülnek a ceremóniára.
3. Belépés a teaházba: A szertartás kezdetét a teamester jelzi.

1. Az els? a hervasztás, amelyben a tealeveket rétegekben s?r? szövés? dróthálóra teszik, és egy szell?s helyiségben kb. 30 Celsius fokon nagyjából (fajtától függ?en) egy napig szárítják. Ezáltal a levelek veszítenek nedvességtartalmukból, és könnyebben sodorhatókká válnak.

2. A fonnyasztás vagy hervasztás után következik tehát a sodrás m?velete, amelyet egy úgynevezett teasodró asztalon végeznek. Régebben ez is kézzel történt, ma viszont már inkább gép segítségével: Két recézett henger különböz? sebességgel ellentétes irányba forog.

khoti
Különbözõ méretekben beszerezhetõ teáskanna, fedõvel. A teát a dongmoban készítjük elõ, így öntjük a khotiba, mielõtt tálalnánk.

Kjok
Folyadékok mozgatásánál (egyik edénybõl a másikba) használjuk. Anyaga hagyományosan sárgaréz, a kanál mélysége 9, nyele 20 cm.

Phorpa
Teaivásra használt, 12-13 cm átmérõjû, 4-5 cm mély, fületlen csésze gyönyörûen díszített arany vagy ezüst fedõvel. Rendkívül dekoratív darab.

Sakar
Teáscsésze tányérkával vagy anélkül, gyakran fületlen.

A konyhai eszközök és edények sajátosak. Ha valaki körbenéz egy tibeti konyhájában, meghökkenve vesz észre olyan eszközöket, amilyet elõtte soha, sehol nem látott. Persze a tibeti és kínai nép évezredes szomszédsága nem volt hatástalan a használati tárgyakat illetõen sem, a két nép konyháiban számos egyezés fedezhetõ föl.

A tibeti még kirándulásra is magával viszi a dongmot, amire a teakészítéshez van szüksége. A legismertebb hagyományos konyhai kellék a sárga- vagy vörösrézbõl készült rakszang, a teafõzõ edény; ma már az alumínium változat a mindennapos.

A sajtolt tea (csin-ja-csa) -félék csoportjának elnevezése a tea elõállítása során nyert végsõ formájára utal. A téglaalakúra sajtolt tömbtea már a Tang-kor óta ismert, jóllehet a manapság alkalmazott sajtolási eljárás némiképp különbözik a Lu Jünél is olvasható hagyományos metódustól. A sajtolt teához fõként vörös (fekete), zöld és fekete teát használnak. Ma a sajtolt teának mintegy 16 fajtáját tartják számon, melyek közül a legismertebb változat a Jünnan tartományban elõállított Pu-er, amely 10×10×2,2 centiméteres, 250 grammos tömbökben kerül forgalomba.

A fehér tea (paj-csa) nálunk szinte egyáltalán nem ismert, gyengén fermentált teafajta. Ez a Kínában is különlegességszámba menõ tea a Szung-kor óta ismert. A teacserje legértékesebb, már-már fehér színû leveleibõl készül, amely a feldolgozás után is megõrzi fehéres színét. Legismertebb ezek közül a Jin-csen (Ezüst tû), amely külföldön a legkeresettebb fehér teának számít és a Paj-mu-tan (Fehér peónia) és a Jing-mej (Nemes szépség).

A sárga tea (huang-csa) jellegzetessége, hogy a fermentációt félidõben túlfûtéssel meggátolják, majd különféle illatosító anyagokat adnak hozzá.

A fekete tea - amelyet a kínaiak vörös teának (hung-csa) neveznek - elkészítésérõl már ejtettünk szót. A fekete teát az angol nyelvben Keeman-ként ismerik, amely az Anhuj tartománybeli Csimen körzet nevébõl származik. A 19. századtól kezdve ugyanis jó ideig kizárólag Csimenben állítottak elõ fekete teát. A leghíresebb fekete teák legtöbbje a termõvidékük után kapta nevét, úgy mint a Min-hung (Fucsieni vörös), Csuan-hung (Szecsuani vörös), Csen-hung (Jünnani vörös) stb.

A történeti teaféléket nem számítva manapság a legnagyobb kínai "teaenciklopédiák" és szakkönyvek (CHEN 111-270) 8 fõbb teatípus több mint 300 fajtáját különböztetik meg. Ezek ismertetésére nem vállalkozunk, de talán a legismertebb kínai teatípusok rövid áttekintése hasznosnak bizonyulhat.

Kínában a legnépszerûbb a zöld tea (lü-csa), melynek magában 138 fajtáját ismerik. A zöld teát is ugyanúgy készítik, mint a fentebb ismertetett fekete teát, csakhogy a sodrás, és a szárítás után a fermentálás elmarad, így a levelek megtartják zöld színüket.

A filológiai vizsgálódások alapján megállapítható, hogy az ókorban létezett egy tunak nevezett növény, amely akár a ma ismert tea vagy annak egy változata is lehetett. A fõzetébõl készült levet azonban kezdetben gyógyhatása miatt fogyasztották. A Keleti-Han-dinasztia idejérõl (25-220) már biztosabb forrásaink vannak a teafogyasztást illetõen, bár elterjedési körét tekintve szokásról még nem beszélhetünk. A teaivási láz igazából a Tang-korban (618-907) tetõzött, és sikerét igazolja az ekkor íródott Teáskönyv (Csa csing) is.

A tea legkorábbi kínai elõzményeirõl sajnos biztosat nem tudhatunk. A tea kínai meghonosodását elbeszélõ egyik változat szerint az i.sz. 520 körül Indiából Kínába érkezett Bodhidharma buddhista szerzetes - akit a csan-budhizmus megalapítójaként tisztelnek - égi adományként kapta a teát. A hegyekbe elvonult szerzetessel olykor elõfordult, hogy hosszú és kitartó meditációi közepette el-elszunyókált. Egy alkalommal aztán ezen feldühödve szempilláin állt bosszút és kitépte õket.